Ön pályája során már több elismerésben, kitüntetésben részesült. Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Madách Imre-díjjal tüntették ki?

Poézis és dráma, kötelesség és küldetéskeresés, küzdés és „bízva bízás” érzelmi elegye vegyült lelkembe, amikor az első havas pilisi délutánon értesültem, hogy a Nógrád Megyei Önkormányzat Madách Imre-díjjal fog jutalmazni. Madách időjárásra rímelő soraira leltem az egyik kötetben:

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyaránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

Ez az újabb díj, akárcsak az összes eddigi, váratlanul érkezett. 1980 után húsz év alatt csupán egyetlen elismerést kaptam: Fülek város díszpolgárságát, majd 2000 után minden évre jutott egy-egy kitüntetés, köztük jóleső érzésként fogadtam a Szentendre Közművelődéséért-díjat, majd Pest megye díszpolgárságát. A legváratlanabb ajándék a Kossuth-díj volt. Szentendrén túl az egész Felvidék büszkélkedett, a Nógrádi Lapok címoldalon gratulált, mint a harmadik Nógrád-megyei Kossuth-díjasnak, de magáénak vallott Gömör megye is. Egyébként Pilisszentlászlón jut ezer főre a legtöbb Kossuth-díjas a Kárpát-medencében, ugyanis rajtam kívül itt él és alkot Krasznahorkai László is. Van egy harmadik Kossuth-díjasa is falunknak, hiszen a kilencvenes évek elején itt lakott és elmélkedett Röhrig Géza.

S mit jelent az Ön számára ez a díj?

A mostani Madách-díj megkülönböztetett értékkel bír számomra, mert a gyökereim és Madách üzenetét érzem belőle. Külön öröm a másik díjazott személye, az általam nagyon tisztelt Huszti Péter. Az eddigi Madách-díjasok névsora is magáért beszél, hiszen a díjazottak között ott található többek közt: Keresztury Dezső, Kass János, Sinkovits Imre, Csohány Kálmán, Hubay Miklós, Ránki György, Jankovics Marcell, Földi Péter és Supka Magdolna. Jó volt felfedezni Komlós Aladárt, szintén Sztregova szülöttjét, aki egész életét legszívesebben 1913-ban élte volna le, és akinek Lajos utcai lakásában többször vendégeskedhettem. Felesége, Palotai Erzsi néni próbálta belém táplálni a mai napig tartó hiányzó önbizalmat, és ő nevezett el „benső fényforrásnak, a napsugár kishúgának”.

Jó érzés lehet ilyen közösségbe tartozni…

Örömmel fedeztem fel az eddigi díjazottak közt Rajeczky Benjamint is. Róla hosszabban emlékezem meg „A dal vándora” című, nemrég megjelent portrékönyvemben, melynek egyébként már második kiadása is készülőben. Béni bácsi volt az, akivel valóban Nógrádon túl, az énekeken túl is mélyen éreztük egymás közös lelkületét. Vele, mint a Röpülj páva zsűri elnökével, 1981-ben ismerkedtem meg. Mindenkor elbűvölt a szeretetével, s mint írta: „Az ember zeneibb lény, mint az énekes madár. Minden időben, minden megnyilvánulásnál zenél.” Mosolya, biztató pillantása erőt, optimizmust, emberséget sugallt. Szavak nélkül is megértettük egymást.

Adnak a díjak, és most konkrétan a Madách-díj, valamiféle elhatározást, biztatást, motivációt a jövőre nézve?

A Madách-díj erősíti a nemzetemhez való tartozást itt a Kárpát-medencében. A díj még jobban figyelmeztet a küldetésre, a szolgálatra, a küzdésre, értékeink továbbadására, éltetésére. Mindeközben tisztában vagyok az élet múlandóságával, melyet ismert 103. zsoltárunk is kifejez. Erre a zsoltárunkra Madách Imre számos sora is rárímel:

„Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.”

Madách sorai alapján is látom, hogy milyen parányi porszem vagyunk a világegyetemben: „A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élete buborék, mely nyom nélkül enyész el”. De közben bennem zakatol a „a küzdj és bízva bízzál”, így optimistán vallom, hogy a földi élet túl rövid ahhoz, hogy pesszimisták legyünk…