Szász Enikő a Székelyföld szülöttje, de úgy hozta az élet, hogy több mint 40 éve a Bánság „fővárosában”, Temesváron él, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagjaként.

„Magyarországon nem nagyon tudják, hogy mi is a Bánság, ez a Belgiummal azonos alapterületű, a Maros, a Duna, a Tisza és a Déli Kárpátok határolta térség, amely mindig is egy külön földrajzi entitás volt, s amely most 3 ország, Magyarország, Szerbia és Románia területén fekszik” – mondta Enikő. Elmagyarázta, hogy a született bánságiak rossz néven is veszik, ha „leerdélyiezik” őket, mert egészen más az ő eredetük, kultúrájuk, szokásaik, mentalitásuk. A Délvidékhez tartozó Bánság mindig védelmi szerepet töltött be Magyarország történelmében. Károly Róbert a belső villongások miatt 1315 és 1324 között ide helyezte királyi székhelyét és innen kormányozta a magyar birodalmat. Hunyadi János is sokat időzött Temesvár várában, nem egyszer onnan vonult hadba a törökök ellen. Fia, Mátyás király is sok időt töltött ott és tanulta a vitézi mesterséget. Itt végezték ki Dózsa Györgyöt, Temesvár alatt vérzett el végképp az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, de Temesváron gyulladt ki a romániai 1989-es forradalom szikrája is.

Ebben a különleges térségben eredendően több nemzetiség (magyar, román, német, szerb, ukrán, szlovák, cigány, horvát stb.) élt, és egészen a kommunizmus beköszöntéig a bánsági őslakosok általában négy nyelvet beszéltek. Azután romlott a helyzet, hogy a „hegyen túlról” a Bánságba is betelepítettek olyan tájidegen populációt, amely nemigen tudja magáévá tenni azokat az eszméket és értékeket, amelyek szellemében hosszú időn keresztül éltek egymás mellett a legnagyobb békében a különböző nemzetiségek. Ahogy Szász Enikőtől megtudhattuk a művészet terén ma sincs ellenségeskedés a gyönyörű szecessziós Temesvár színházában. Az épületben mind a mai napig, egymás vizeit nem zavarva működik négy társulat: a román nemzeti és operaszínház, valamint a felváltva próbáló és játszó magyar és német színház.

Spiró György: Prah című színművének előadásán Dukász Péterrel (Fotó:Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház)

Amikor Enikő elkezdte a pályáját hat hivatásos magyar színház működött Romániában (amelyek száma a rendszerváltás után megszaporodott). Az idők során a magyar színművészek és rendezők nagyrésze elhagyta Romániát, s akik ottmaradtak missziónak tekintették a munkájukat: az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra szolgálatának. Ennek a küldetésnek valahol megvolt a maga romantikája is. Ahogy Szász Enikő fogalmazott: volt férjével, a szintén színművész Dukász Péterrel egyetemben megpróbálták velejéig kiélni a szakma minden szépségét, nemcsak színészi feladatokat vállaltak, hanem mindketten rendeztek is és tették ezt annak ellenére, hogy a gyermekeik nevelése és sok egyéb körülmény miatt a színészlét nehéz életforma volt.

„Olyannyira kiteljesedett általa az életünk, hogy nem éreztük annyira tragikusnak, mint általában az erdélyi magyar értelmiség. A mi színészi munkánk nem a magamutogatásról szólt, hanem egy nehéz misszióról, hisz voltak nézőink, akik csak a színpadról hallottak magyar szót” – mondta Enikő annak a kérdésnek a kapcsán, hogy milyen volt magyar színésznek lenni a Ceauşescu diktatúra Romániájában.

Láng Zsolt: Sminkszoba című darabjának 2018-as előadásában Szász Enikő és Farkas Ibolya (Fotó: temesvarihirek.ro)

A kommunista rendszerben ahhoz, hogy egy kisebbségi színház fennmaradhasson, különféle mutatókat (előadás- és nézőszám, bevétel stb.) kellett teljesítenie, melyet a temesvári társulat a bánsági szórványban nem tudott megvalósítani. Ezért évente többször a tömb-magyar vidéken, vagyis a Székelyföldön és a Zsil-völgyében is rendszeresen turnézott. Megesett, hogy a buszon olyan hideg volt, hogy megfagyott a víz a palackban, fűtetlen művelődési házban játszottak, a 3 hetes turnéikon pedig általában napi két, vagyis zsinórban 40 előadást játszottak különböző településeken. Egy-egy nap végén a szállásukon otthonról hozott alapanyagokból főzött magának a társulat, a nehéz körülmények között is jó hangulatban.

Könnyeivel küszködve mesélt Enikő arról az esetről, amikor a Zsil-völgyében, Petrozsényban játszottak egy alkalommal. Vagy 1.000 magyar ajkú néző szorongott a nézőtéren, mivel azokban az időkben sok székelyföldi ember dolgozott otthonától távol a Zsil-völgye bányáiban. A színpadra lépésre várva, kikukucskált a függöny résén, és az első sorban megpillantott egy ősz hajú, szénportól barázdált arcú, jellegzetes székely vonású bácsit, aki úgy ült ott összekulcsolt kezekkel, mintha a Megváltót várná előbukkanni a függöny mögül.

„A mi szakmánk arról szól, hogy ha mandulagyulladással fekszik a gyermeked otthon, ha kilakoltatnak a lakásból, ha fáj a fogad vagy nincs mit enned, a gondjaidat magad mögött hagyod fellépés előtt, nem viheted fel magaddal a színpadra. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy aki ebben a szakmában kiejti a száján a >>nemzeti<< és a >>keresztény<< szót, azt kiátkozzák. Ennek következményeit saját bőrömön tapasztaltam!” – mondta Enikő.

Fotó: theater.hu

A Partiumban, a Bánságban és Erdélyben a szellemi értékek, az épített örökség még ma is jórészt a magyarság kezenyomát viseli magán. Ehhez képest az ott élő magyarság óriási megpróbáltatásoknak van kitéve. Szívvel és ésszel is nehéz kibírni, hogy a romániai politika mindig aduként húzza elő a „magyar kártyát”, hogy ha valami gond van, annak mindig a magyarok az okai. Egyértelműen látszik a cél: az, hogy ellehetetlenítsék, elüldözzék a még ott élő magyar embereket.

Pedig maga a Csiky Gergely Színház is úgy tartja az előadásait, hogy minden színdarabot lefordítanak román nyelvre. A magyar előadáson megjelenő, szép számú román anyanyelvű nézők minden alkalommal fülhallgatóval, vagy vászonra vetített fordítással tudják követni az előadás szövegét. „Így tudjuk megszólítani a többségi román anyanyelvűeket is. Csak arra kell vigyáznunk, hogy megmaradjunk a magyaroknak magyarul játszó színháznak, és nehogy a románoknak magyarul játszó teátrummá váljunk” – magyarázza Enikő.

Jövőre, 2020-ra a magyar kormány az „Összetartás évét” hirdette meg Magyarország és a határon túli magyarok között. Ahogy Szász Enikő fogalmazott:„a 2010-es kormányváltás óta folyamatosan zajló támogatások nélkül már sehol nem lennénk. Egyházak, iskolák, óvodák, önkormányzatok, civil szervezetek – mindenhová jut a segítségből a Romániában élő magyarság gyarapodásához.”

Szász Enikő és Farkas Imre a XXIII. Bánsági Magyar Napokon köszöntik a Székelyföldi Mustra című csoportos képzőművészeti kiállítás tárlatnyitójának közönségét (Fotó: nyugatijelen.com)

„Ennek a támogatásnak köszönhető például, hogy épp a napokban avatták fel a Bolyai János Szakkollégiumot, mely a Székelyföldről Temesvárra tanulni érkező egyetemistáknak biztosít kollégiumi elhelyezést, és ahol külön magyar nyelvű oktatást kaphatnak a saját szakterületükön (melyre a román nyelvű egyetemeken nincsen mód), hogy magyar szakkifejezéseket tanuljanak, magyarul gondolkozzanak, esetleg Temesváron telepedjenek majd le. Nagyon jól kigondolt és elgondolt nemzetépítés folyik, amelynek a határon túli magyarok is a haszonélvezői. Jól látható az erő és a szándék az Anyaország részéről, hogy erősítsék az anyanyelvi határszéleket, és lassítsák a szórványosodást.”

Szász Enikő maga is azok közé tartozik, akik foggal-körömmel igyekeznek mindent megtenni a magyar nyelv szolgálatáért. Jövőre rendezik meg 25. alkalommal a Bánsági Magyar Napok közművelődési rendezvénysorozatot, amelynek Enikő volt a kezdeményezője és ma is ő a főszervezője.

Enikő az életben a színészeten kívül sok mindennel foglalkozik, amire eredetileg „nem volt jogosítványa”. Szentendrén lakik a lánya családja, három aranyos, imádott unokájával, így sűrűn megfordul városunkban. Ha a jövőben több időt is tölt majd Szentendrén, rendszeresen fog vonatozni Budapest és Temesvár között, hisz az ő életfogytig tartó küldetése a Bánság központjához kötődik.